1. Fejezet

Teljes erőmből rohantam az elhagyatott folyosón, habár tökéletesen  tisztában voltam azzal, hogy ha azt akarná, rögtön elkapna.

Csak a beteges kis ösztöneinek kedvezel. Súgta valaki a fejemben.
Tudtam, hogy igaz. Nem azért élek még, mert nem talál meg, esetleg nem akar megtalálni. Egyszerűen butaságnak tartja a zsákmánya elkapását anélkül, hogy azelőtt abban nem merül fel a menekülés gondolata.
A távolból a hangját hallottam meg.
- Ugye rémlik, hogy nem akarlak megölni? Ne legyél ostoba kislány, Cassie. Mindketten tudjuk mi történne, ha végeznék veled. Senki nem akarja ezt.
Állj ellen. Döfd a karót a szívébe. Meg kell tenned. Ő egy senki számodra. Ott a fegyver a kezedben. Gyerünk, miért nem ölöd meg? Akkor dönts! Nem vihet el... Ha most nem vagy elég bátor, egy választásod marad. Miért akarnál öngyilkos lenni?
Miközben megpróbáltam elhallgattatni sötét gondolataim, megjelent előttem.
- Elrontod a vadászatot, édes. – Felnevetett, aztán közelíteni kezdett felém.

Amikor kinyitottam szemeim, kellett egy kis idő, míg akár mozdulni is mertem. A lámpa felé nyúltam, de elsőre csak az éjjeliszekrény fafelületét képes voltam megérinteni. Átfutott a fejemben, hogy talán okos döntés lenne feldarabolni a bútort, behatoló esetén jól jönne, ha ágyból kipattanva rögtön szíven tudnám szúrni az illetőt.

Megráztam a fejem, aztán továbbnyújtottam a kezem és sikerült bekapcsolnom a lámpát. A szobában nem volt senki, ha új, utcáról befogadott macskámat, Cirmit nem számoljuk.
Mikor észrevette, hogy fény van a helyiségben, érdeklődve rámnézett, aztán felugrott hozzám és letelepedett mellém. Halványan elmosolyodtam, de mikor megláttam, hogy még csak öt óra, elkomorodtam.
- Vissza kellene aludnom – morogtam.
Cirmi nyávogott egyet, aztán az ajtóhoz sétált és kaparni kezdte. Idegesen ciccegtem egyet. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd kiengedtem. Macskám félúton megállt, és rámnézett. Unottan felsóhajtottam, aztán arrébbtaszigáltam a lábammal, és bezártam mögöttünk az ajtót.
Vivian szerint „tök jó”, hogy Cirmi ennyire ragaszkodik hozzám. Nekem eddig nem sikerült nagyon örülnöm ennek, mert enyhén szólva zavaró, ha valaki mindenhova követ. Alice, Viv kishúga váltig állítja, hogy Cirmi és én lelki társak, és meg kéne neki nyíljak, Tom pedig, az öccse, azt szokta hajtogatni, hogy macskám komoly elmebajjal küzd, és kutyának képzeli magát, még a nyávogása is olyan ugatós.
Habár szerettem volna inkább Cirmi furcsa szokásaival törődni, nem tudtam kiverni a fejemből az álmot.
Valahányszor sikerül elaludnom, ugyanaz a jelenet játszódik le előttem.

Ma kezdődik el második évem a gimiben. Viviant ezt nagyon fellelkesítette, és valamiért elhatározta, hogy mihamarabb szerez magának valakit.
- Mit csinálsz? – kérdeztem unottan, miközben Viv izgatottan figyelte a suliudvart, én pedig igyekeztem mihamarabb az épületbe kerülni. – Ugyanazok a pasik, akik tavaly. Vagy elsősökkel akarsz kezdeni?
- Nem, nem – tiltakozott rögtön. – Egy, simán lehet, hogy teszem azt, Mark Roberts a nyáron nagy átalakuláson ment át, és ő lesz az évfolyamunk új szívtiprója. Kettő, Amynek új szomszédjai vannak. Valami testvérpár. Tegnap ő meg a szülei átmentek hozzájuk – magyarázta izgatottan.
- Aha. És, hm, milyenek? – Viv már válaszolt is volna, de ekkor Amy lépett mellénk oda.
- Az én drága szomszédomról faggatózol, Cassandra Payne? – húzta fel a szemöldökét. Habár hangja követelőző volt, nem tudta elrejteni vigyorát. – Ha egy ujjal is hozzáérsz, átmegyek féltékeny ribancba. Bár nem hiszem, hogy sokat tudsz tenni bimbózó románcunk ellen. Egész este meg sem tudott szólalni a látványomtól. Habár az lehet azért volt, mert a hugicájának szófosása van. – Felnevettünk. - Juj, Viv, Cas, ott vannak! – Amy lelkesen ugrándozott, és nyilván alig bírta ki, hogy ne mutogasson ujjal.
Viviannel egyszerre kaptuk oda a fejünket. Az ismerős tömegben rögvest kiszúrtam a két idegen arcot. A fiúnak rövid, fekete haja volt, távolról is szuperhelyesnek látszott. Egy vagy két évvel lehetett idősebb nálunk. A húgának ezzel ellenben világosbarna, derékig érő, fényes hajzuhataga volt, és velünk egykorúnak nézett ki. A húg körülnézett, majd mikor észrevett minket, erősen megrántotta a fiú karját aztán odahúzta hozzánk.
- Sziasztok csajok! – köszönt ránk a húg. Bátyja is biccentett nekünk a hátánál. Milyen lelkes!
Amy lelkesen bemutatott minket Isabelnek és Danielnek. Megbeszélték, hogy hármuknak is közös órája lesz – Viv kissé le volt lombozva Daniel hiánya miatt -, majd el is siettek rajzra.
Zavartan ácsorogtam a könyveimmel kezemben a folyosón. Új ismerősöm még a szekrényében matatott, én meg nem tudtam mi tévő legyek. Hagyjam ott? Az előbbek mutattak be minket egymásnak, lehet elvárja, hogy megvárjam. De, ugyanígy gondolhatja azt, hogy ráakaszkodok.
- Milyen órád lesz? – fordult hátra hirtelen. Most szólalt meg először, hangja kicsit rekedt és reszelős volt, nem olyan bársonyos, mint amire számítottam, mégis jóérzéssel töltött meg,  mintha már erre vártam volna. Tekintetem az ajkáról sötétkék szemeire tévedt, aztán teljes arcát végigpásztáztam. Meg kellett állapítanom, hogy tökéletesen megértem Amy „féltékenységét”. Kevés ilyen jóképű srác van a suliban, ők pedig mind foglaltak.
Daniel megköszörülte a torkát. Tuti észrevette ahogy bámulom.
- Bocsi – kaptam észbe. – Csak... szörnyű a memóriám. Nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy összetévesztelek valakivel. Na nem mintha könnyen elfelejtenék egy hozzád hasonló arcot. – Pár másodpercig zavartan álltam előtte, aztán meglátva halvány mosolyát elvigyorodtam. – Amúgy spanyolom lesz. Neked?
- Társadalomtudomány – válaszolt. – Merre is van a terem?
- Hát. Várj, siessünk, elkísérlek – jelentettem ki.
- Hagyd, szerintem eltalálok, ne akarj elkésni miattam – rázta fejem.
- Viccelsz? – meredtem rá. – Watkins egy barom. Ha elnézed az utat és utána érsz be, addig fog szívatni míg el nem húzol az órájáról. Hidd el, legendák terjengnek róla. Burton tanárnő majdnem mindig késik óráról, úgyhogy...
Daniel végül belátta, hogyha társadalomtudományt akar tanulni, akkor engednie kell nekem.
- Amúgy honnan jöttetek? – kérdeztem az egyik legsablonosabb dolgot, amit valaki kérdezhet egy új sráctól, de nem vágytam arra a bizonyos kínos csendre.
- Egy kansasi kisvárosból, nem hiszem, hogy ismered. Apám Atlantában kapott munkát, de inkább bevállalta a napi utazást, mint a nagyvárost – csóválta a fejét.
- Te mit gondolsz Chantelről? – faggatóztam.
- Szépnek tűnik, de még nem sikerült nagyon bejárnom. Tegnapelőtt jöttünk ide, és eddig inkább csak pakoltam a szobámba.
- Azt hiszem, neked egy törzsgyökeres chantelire van szükséged – jegyeztem  meg komolykodva.
- Magadra célzol? – mosolygott.
- Hát, azt hiszem. Viviannel mindig a városban lógunk, meg ismerünk egy rakás szerintünk titkos helyet – magyaráztam vigyorogva. Észrevettem, hogy már nem annyira sietünk.
- Megtudnád a szerintetek titkos helyeket nekem? – nézett a szemembe.
- Ha kiérdemled – válaszoltam, azt hiszem, kissé flörtölősen. Csalódottan pillantottam a társadalomtudomány terem ajtajára. – Hát, ideértünk. Sok szerencsét Watkinsszal.

- Kösz. Te is reménykedj, hogy Burton még nincs bent – jegyezte meg, aztán bement a terembe.
Egy darabig ott álltam mozdulatlanul, aztán vigyorogva elindultam spanyolra.