2. fejezet
Az udvarra érve Vivian azt ecsetelte, hogy az egyik csoporttársuk, cuki, művészlélek, okos, helyes, udvarias Sean odament hozzá, és vele ült, és hogy ő mennyire, de mennyire a tökéletes barát.
- Jaj, Cas, drágám, meg se haragudj, de kezdek félni a macskádtól – csóválta a fejét Amy mikor észrevette Cirmit, aki az udvar végén feküdt és minket figyelt. – Odamegyek Sarahékhoz, majd beszélünk.
Amy elment barátnőihöz, én meg Vivianhez fordultam.
- Beszéltem Daniellel – jelentettem ki. – Amíg elkísértem társadalomtudományra. Kedvelem.
Vivian elvigyorodott. – Amy meg fog ölni – mondta szórakozottan. – Egész rajzon Isabelt nyagatta, hogy szerezzen neki protekciót. De Isa nem nagyon akart neki segíteni. Azzal jött, hogy ha akar, Daniel szerez magának barátnőt. Igaza van, és szerintem téged szemelt ki.
- Kétlem, hogy már rögtön megvan a jelöltje – vonogattam a vállam, de belül azért reméltem, hogy igaza van.
- Akkor egy lehetőség maradt. Ne hagyd, hogy bárki is versenyezzen veled. – Zavartan néztem rá.
- Nem akarok ráakaszkodni, Vivian.
Ebédszünetben barátnőm tett róla, hogy ne szakadjak el Danieltől. A tervet az is segítette, hogy a menzára rögtön kiszúrta a szemét, hogy kiszemleltem és húga Seannel, annak bátyjával, Ethannel, és két másik végzőssel, Adriannel és Natalie-val egy asztalnál ülnek.
-Látod ezt, Cassie? Irtó nagy mázlink van – vigyorgott Magabiztosan elindult Danielék felé, én meg követtem. – Leülhetünk? – kérdezte mosolyogva.
-Persze – válaszolt Sean, aztán mindketten helyet foglaltunk.
-Áll még az ajánlatod, Cas? – fordult hozzám Daniel. Viv gyors pillantást vetettem rá, aztán csevegni kezdett Seannel.
-Szívesen mutatom be a várost – mosolyogtam rá.
-Remek – biccentett. – Ezek a barmok valami bárba akarnak elvinni – biccentett Ethan és Adrian felé, akik elröhögték magukat.
-Nem fogod megúszni Sabrina bárját, Daniel – vihogtak.
-Őszinte sajnálatom srácok, de Cas az én idegvezetőm – mondta.
Suli után együtt mentünk a belvárosba. Chantelben körülbelül kétezerötszázan laktak, így akaratom ellenére is olyan ostobaságokkal traktáltam Danielt, mint a könyvtár melletti csinos házikója és évente változó lakói vagy épp a szemközti házban élő srác mindig kukkolta a szomszédját, miközben az öltözött.
- Untatlak, igaz? – kérdeztem hirtelen.
- Dehogy. Imádom a kisvárosi titkokat – vigyorgott.
- Ott régebben egy öregember élt – böktem egy hatalmas, omladozó falú éület felé. – Tizennégy éve meghalt. Nem volt senkije, nem is nagyon látogatták. Mikor ki akarták hozni a holttestét, a plafon teljesen leomlott és betemette az embereket. Egyikük se élte túl. Aztán valami srác ment be, állítólag mert kíváncsi volt. Valahogy megbotlott és zuhant két emeletet – csóváltam a fejem.
-Szóval el van átkozva? – húzta fel a szemöldökét.
-Nem mondanám – jelentettem ki büszkén. – Viv és én régebben mindig beosontunk, de még mindig itt vagyunk – tártam szét a karom.
Elnevette magát.
-Biztos vagyok benne, hogy az átok nem hat rátok. Fél tőletek – bizonygatta.
-Menjünk be – jutott eszembe.
-Egy ilyen elátkozott helyre? – meredtem rám félelmet színlelve. – Induljunk.
Átvágtunk az üres úton, majd megálltunk a ház előtt. Az elfojtott nevetéstől rázkódva Daniel benyomta az ajtót, aztán maga elé engedett.
-Hölgyeknek az elsőbbség – vigyorgott.
Vihogva léptem be. – Ó, hogy hiányzott ez a hely. Szerinted ez normális?
-Hogyne lenne az. Imádom ezt az előszobát. Nekem is kell egy ilyen - nézett körül.
A kosszal nem törődve lehuppantam a kanapéra, Daniel pedig mellém. A kandalló évek óta használatlan volt, de mégis könnyen magam elé tudtam képzelni a meleg, ropogó tüzet.
- Én meg még azt hittem Adrianék ötlete őrült – röhögött. – De ők csak valami sztriptizbárba akartam elcipelni. Nem egy évek óta lakatlan házba.
Kuncogva Daniel vállára hajtottam a fejem. Először kicsit furcsának éreztem, de mikor játszadozni kezdett barna hajammal, már kényelmesebb volt, mintha már évek óta ismernénk egymást, mintha már az idők kezdete óta mindig idejöttünk volna, és egyszerűen élveztük a társaságot.
-Szóval – Daniel az ujjai közé csavarta egy hajtincsem. – Ez is egy a titkos helyeitek közül?
- Ez annyira nem titkos, de tudod, régebben mindig ide bújtunk, ha magányra volt szükségünk. Mármint, persze, mindig együtt voltunk itt, de mi ketten néha egynek érezzük magukat, tudjuk mire gondol a másik, ilyesmi – magyaráztam mosolyogva.
-Biztos nagyon jó barátok lehettek – jegyeztek meg.
-Igen. Kicsi korunk óta. A szülei nagyon rendesek, amikor anyu kivolt valamiért, mindig náluk húztam meg magam.
-Édesapáddal mi van? – kérdezte.
-Sosem ismertem. Anyu szerint nem is volt sokáig együtt, szóval... – szólásra nyitotta a száját, de leintettem. – Ugye most nem valami olyasmit akarsz mondani, hogy sajnálod?
-Ha ennyire elenezed, akkor nem. De ha valaki, aki sajnálhatja, az apád. Szuper egy lány vagy, tudod?
Elvigyorodtam. – Örülök, hogy megismerhettelek, Daniel – néztem rá.
Valaki sikoltott. Hangja az egész házban visszhangzott. Ijedten pattantam fel a kanapéról és a alagsor felé néztem.
-Hallottad ezt? – kérdeztem megkövülten.
Daniel megrázta a fejét. – Mit kellett volna? – Megrökönyödve meredtem rá. A sikoly megismétlődött. –Hova mész, Cassie?
Valami erő vitt rá arra, hogy a hang irányába menjek. Szinte kitéptem a folyosóra vezető ajtót, aztán lerohantam az egyik lépcsőn. Rögtön észrevettem a hatalmas lángokat. Mi a franc?
-Cassie, várj! Állj meg! – Daniel lépett a hátam mögé és gyanakodva nézett körül. – Mit akarsz itt?
-Hívd a tűzoltókat – parancsoltam kétségbeesetten. A fiú még mindig hitetlenkedve pislogott. – Mire vársz?! – förmedtem rá dühösen.
-Itt nincs tűz, Cas. Mi a bajod?
Otthagytam Danielt és megpróbált átjutni a lángokon, hogy kimentsem a sikoltozó nőt. Tudtam, hogy meg kell tennem.
-Kérem, Alexander – hallottam meg egy könyörgő nőt. – Alexander, ne tegye ezt. Nem halhatok meg így, értse meg. Higyje el, segíthetek önnen. Csak könyörgök, ne öljön meg! Alexander...
-Miből gondolod, hogy megkímélném az életed? Undorító remények, démon – a hang tulajdonosa, egy férfi a nő felé tornyusolt, majd egy könnyed mozdulattal bedobta a hatalmas tűzbe.
Hatalmasat visítottam. Levegőért kapkodtam, remegve ültem fel a kanapén.
-Nyugodj meg, Cas, csak álmodtál – Daniel még mellettem volt, ugyanott, ahol az előbb. – Csss.
Rémülten kapaszkodtam bele. – Gyűlölöm a tüzet – motyogtam. – Olyan szörnyű volt. – Egyáltalán, hogy-hogy álmodtam?
-Szerinted? Elaludtál. Először fel akartalak ébreszteni, de... olyan aranyos voltál... – zavartan a hajába túrt. – Nem igazán látszott, hogy rosszat álmodsz – a fejét vakarta.
-Mindegy. Nagy baj lenne, ha mára felfüggesztennénk a további városnézést? Még át kellene valamit nézzek törire, meg anyu tuti dühös lenne, ha túl későn érnék haza, ha nem baj...
-Nem, nem. Nekem is van még dolgom.
Elmosolyodtam. Kimentünk a házból, s észrevettem, hogy már sötétedik.
-Akkor holnap beszélünk, ugye? – mosolyogtam rá.
-Persze, holnap – biccentett.
Kicsit álltunk egymás előtt, aztán nyomtam az arcára egy puszit. – Jó éjt, Daniel.
-Neked is, Cassie. Ha szabad megkérnem, álmodj valamivel kellemesebbet.
Boldogan néztem elhaladó alakját, aztán elindultam haza.
Habár meglehetősen töltöttük el az időt, egy valamit képtelen voltam nem megjegyezni magamnak. Több, mint egy hónapja ez volt az első álmom, amiben nem menekültem az idegen előtt.
|