3. fejezet

Napok teltek el az évkezdés óta, a dolgok pedig a megszokott mederben folytak. Kivéve egy valamit: nem álmodtam. Semmit. Minden este lehajtottam a fejembe, aztán rá pár órára felébredtem, nem maradtak meg emlékeim arról, hogy mik jártak alvás közben fejemben, csak valami furcsa érzés, mintha megakadályoznának valamit.
Amy nem beszélt velem, szerinte ugyanis elvettem tőle az álompasiját. Nos, ami Danielt illeti... Nem jártunk hivatalosan, legalábbis nem beszéltünk soha semmiről, de mégis, szinte minden szabad percünket együtt töltöttük.

Úgyhogy minden rendben ment, míg egyszer csak arra ébredtem, hogy nekem el kell mennem a Daniel szerint elátkozott házba. Végül is az ottani pincével álmodtam, miért ne nézném meg, történt esetleg ott valami? Rendben, elég buta ötletnek tűnt, de szombat volt, unatkoztam, és eddig se féltem attól a helytől. Viszont valami azt suttogta a fejemben, hogy most többet fogok látni ott.
Egyedül mentem, csak Cirmi követett az utcákon. Köd telepedett a városra, ami fokozta az izgalmam – és a rettegésem. Amikor végre elértem a hatalmas ház elé, valamelyest megnyugodtam. Ezerszer voltam már itt, rengetegszer volt köd is az idevezető úton, az pedig, hogy most csak macskám a társaságom, nos, rendben van ez így is.

A házba belépve nyugodtan nyugtáztam, hogy minden ugyanúgy maradt, ahogy Daniellel hagytuk, mikor elmentünk. A nappali mellett gyorsan elmentem, egyenesen a alagsorhoz vezető ajtóhoz siettem. Viviannel rengetegszer próbáltunk már bemenni, de ahogy felidéztem magamban, soha nem sikerült. Csak az álmomban jutottam be.
Ahogy rájöttem erre, rögtön vissza akartam fordulni. Egy gyors próbát megtettem, de mikor az ajtó ellenállt, hátrébb is léptem. Minek is kellett én idejöjjek? Cirmi nyávogni kezdett, aztán besurrant egy résen, amit eddig észre sem vettem.  Kicsit beljebb nyomtam az ajtót, aztán macskám után eredtem.
Míg Cirmi ügyesen ugrált le a lépcsőfokokon, én a meglepetéstől, hogy sikerült bejutnom ide, sikerült egy hatalmasat buknom. Felnyögtem és a homlomokhoz kaptam, ahol fájdalmat éreztem. Letöröltem a vért, majd megállapítottam, hogy nem annyira súlyos.
A ház csupán elhagyatott, kicsit ijesztő, az alagsorban volt valami, ami majd nem elkábított, bár nem voltam benne annyira biztos abban, hogy nem a homlokom miatt. Cirmi kíváncsian mászkált az alagsorban, elindult a folyosón, hamarosan pedig eltűnt a szemem elől.

A francba. Miért kellett nekem idejöjjöm? Az álmom eszembejutott, láttam magam előtt a hatalmas tüzet, a sikoltozó nőt, a sötét alakot. Suttogás hallatszott. Először nem értettem, a hangok összeolvadtak, kellett egy kis idő, míg szemelvényeket tudtam kivenni belőlük.
...ne bízz benne...
...segíts nekünk...
...az egyesület újra eljött...
...mocskos vérszopók...
...atyáidnak szükségük van rád...
...rabság....
...ne hidd el egy szavát sem....
...hazugság...
...engedj a démonodnak...
...háború...
...teljesítd be sorsod...
A hangok egyre kétségebeesettebbek lettek, mégis hangosabbak, de ha akartam volna, se tudtam volna megérteni a száz suttogást. Cirmi megjelent előttem, és sötét szemeivel engem figyelt, aztán újra elindult a folyosón.
Követni kezdtem a macskám, de ahogy elindultam, a hely ismerősnek tűnt. A göcsörtös fal, az omladozó plafon, minden.... Szinte láttam magam előtt, ahogy rohanok, a sötét alak pedig kicsit lemaradva, elképesztő sebességgel követ.
Álmodok, álmodok, mondogattam magamban, de magam se hittem el. Ez a jelenben volt, még véletlenül sem aludtam, itt vagyok, a sötét alagsorban, és mihamarabb ki kell jutnom innen.

Cirmi egy erős betonajtó mászkált, érdeklődve lépkedett közelebb hozzá, szaglászott körülötte. A suttogások abbamaradtak, hirtelen nagy csend lett, nyomasztó, hátborzongató.
Aztán, mint egy időzített bomba, velétrázó sikítás hallatszott. Az ajtót kicsapódott, eltalálva, s arrébbrepítve Cirmit, a kis szobában pedig egy nő volt, akit erős vasláncok szorítottak vissza. Pár másodpercnyi szünet után a nő újra felsikoltott, olyan hangosan, ahogy eddig még sosem hallottam senkit.
-Segíts nekünk! – kiabálta aztán, miközben a fájdalomtól arca eltorzult.
Kis ideig farkasszemet néztünk, aztán a nő eltűnt, csak valami sötét köd maradt a helyén. A láncok csörömpölve zuhantak le, a homlokomba pedig erős ütést éreztem, amitől rögtön elkábultam.

***

Nem tudom, mennyi időre ébredtem fel, de a helyszín nem sokat változott. Ahogy kinyitottam szemeim, az alagsor falát pillantottam meg. Majdnem visszazuhantam, de valaki elkapott. Az illető arcára néztem. Daniel voltam az.
  - Mit, mit csinálsz itt? – kérdeztem remegő hangon. Daniel zavartan nézett rám, talán egy köszönömöt várt, de mikor ezt is el akartam mondani, ő közbeszóltam.
  - Van valami, amit nem tudsz rólam – nézett rám komolyan. – Imádom az elhagyatott, titokzatos helyeket – mosolyodott el halványan. – De te mit csináltál idelent?
  - Csak lejöttem – motyogtam. – Nem akartam. Mármint, egyszerűen, tudtam, hogy – itt megakadt a hang a torkomon – ide kell jöjjek. Valami buta megérzés lehetett, amire nem kellene hallgatnom.
Dehogynem, mondta valaki a fejemben. Mindenképp hallgatnod kell rám és a megérzéseidre. De ne félj, ezentúl itt leszek neked.
- Megérzés? – kérdezte szemöldökráncolva Daniel, szemeiben aggodalmat fedeztem fel. – Szerintem el kellene vinni téged egy orvoshoz. – Tekintemet látva gyorsan kijavította magát. – Mármint, eléggé beütötted a homlokod – magyarázta.
Ne. Hagyd ott. Most. Mindkettőt. Sziszegte a hang.
Megrökönyödve néztem felváltva Danielre és az előbb megjelenő Cirmire. Miért kellene otthagyjam őket?
- Menjünk fel – javasolta barátom. Cirmi dühösen meredt rá. A hang is rögtön rákezdett.
Ne fogadd el a segítségét. Az nem a segítsége. A csapdája. Menj innen. Hallgass rám. Én vagyok az egyetlen, akiben bízhatsz. Az érdekeid szolgálom. Te pedig az enyémet. Menj, menjünk innen. Gyorsan, mielőtt mérges lesz.
Hallgattam rá. Akartam, hogy elhallgasson, hogy abbamaradjon a hátborzongató sziszegése, miközben egyre inkább hinni kezdtem abban, hogy kezdek megőrülni.
- Bocs, sietnem kell – motyogtam, aztán elrohantam a folyosón, fel a lépcsőn, és szinte kitörtem a házból.
Már nem volt köd, a város lakosai az utca túloldalán hangosan beszélgettek, néhányan az utcán autóztak, de sokan figyeltek engem gyanakodva.
Viviannel általában ügyeltünk arra, hogy ne nagyon vegyenek észre, de ma nem törődtem ezzel. Az pedig, hogy véres homlokkal és koszos ruhával jövök ki a halálos házból, felkeltette az emberek érdeklődését.
Még visszajövünk ide, lány. De nem ma. Nem mikor Ő is itt van. Nem közös az érdekeitek. Ő az ellenséged.
Megborzongtam. Tudtam, hogy hamarosan ő is kijön. Még egy utolsót visszanéztem, aztán sietni kezdtem haza.
Nem akartam bízni a hangban, ami a fejemből szóltam, de mégis, azt tettem, amit parancsolt nekem. Szívemből reméltem abban, hogy elhallgat, de erre eddig csak egy lehetőségem volt, az, amit tettem. Követtem az utasításait, és vártam, hogy rájöjjek arra, hogyan győzzem le őt.
De mégis, esküdni mertem volna arra, hogy nem a hang az egyedüli ellenségem, talán igaza is van, talán szövetségesek vagyunk, csak még nem tudok róla. De Daniel... Mi lenne Daniellel? Miért ne lenne szabad bíznom benne? Ami pedig még nevetségesebb, miért kellett otthagyjam Cirmit?
Zavartan megráztam a fejem. Az összes különös körülmény ellenére biztos voltam abban, hogy minden okkal történt. Az álmaim, a suttogások, az alagsori nő, aki köddé vált, mind-mind részesei valaminek, amihez nekem is van valami közöm.